Próbálok lépésről lépésre haladni, ahogy mi is a tapasztalatainkat szereztük, természetesen a babavárással kapcsolatban.

 

Hol is kezdjem?  Az egészségügyi rendszer két részből áll, egy állami és egy magán szektorból. Vannak az otthoni TB által finanszírozott helyekhez hasonló kórházak, rendelők, orvosok, ahol az ellátásért nem kell fizetned, ha van Medicare kártyád. Medicare-je mindenkinek van, aki állandó lakos (permanent resident) vagy állampolgár és fizeti a megfelelő járulékot, ami a fizetés 1.5(!!!) százaléka. Ezen felül vannak a magán kórházak, orvosok, ahol fizetned kell az ellátásért. Ez általaban úgy van, hogy a díj egy részét fedezi a Medicare, és az a feletti részt kell kifizetned. De ha van privátbiztosításod, akkor azt meg fizeti a magánbiztosításod, ahová szintén minden hónapban utalsz (már jelentősebb mennyiségű) pénzt. A fizetés jobb helyeken úgy történik, hogy a klinika közvetlenül rendezi a biztosítóval, van egy kártyád, azt lehúzzák és ennyi, vagy rosszabb esetben te kifizeted a számla ellenértékét és a biztosító kifizeti neked az összeget. Mindkét opció jól működik. Jellemzően az átlagembereknek van magánbiztosítása és a legtöbben a nagyobb lélegzetvételű beavatkozásoknál ezeket a magánpraxisokat preferálják.

 

De mi van akkor, ha nincs Medicare kártyád, akkor is ellátnak az állami intézmények? Igen, de ilyen esetben kötelezően kell, hogy legyen magánbiztosításod, ami fedezi az alapellátást. Ilyenkor a fenti kettes opció lép életbe

 

Ennyit a rendszerről általánosságban, és akkor jöjjenek most a részletek, tapasztalatok. Mi ebbe a „nincs Medicare-ünk csoportba” tartozunk, mert a mi vízumunkkal nem lehetett azt igényelni, tehát minden hónapban fizetjük a drága magánbiztosítást. Amikor kiderült, hogy babát várunk, fogalmunk sem volt, hol is kezdjük. Én naívan gondoltam, hogy akkor elsőkörben szükség lesz egy nőgyógyászra. Nos, már itt ráfaragtam, mert szülés-nőgyógyásznak kell lennie, ha csak nőgyógyász, azzal nem sokat érsz. Felhívtam telefonon vagy 10-15-öt, ahol vagy azt mondták, hogy mivel az orvos csak nőgyógyász, ezért nem érdemes hozzá járnom és letették, vagy megkérdezték, hogy mikorra várható a baba, mire én mondtam, hogy éppen ecélból szeretnék időpontot kérni, de ők csak erősködtek, hogy azért nagyjából kb mégis, mire én mondtam valamit a nagykönyvek számításai alapján és minden esetben az orvos már a kiszámított időpontra tele volt, tehát nem tud szülést vállalni...ekkor kezdtem egy kicsit aggódni, hogy jajajaj, mi lesz így, aztán végső mentsvárként felkerestem egy GP-t (háziorvos), aki közel volt hozzánk.

 

Ez meghozta a várva várt fordulatotJ Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet, nagyon kedves volt, elküldött vérvételre, ezzel megerősítették a terhességet, és segített abban is, hogyan tovább, ki vállalná a terhesgondozást és hol lehetne szülni. Persze a helyzet nem volt egyszerű, a furcsa biztosítási hátterünkből kifolyólag. Megoldásként ő vállalta volna a terhesgondozást, és keresett egy állami kórházat, ahova ezt követően elmentünk és megkérdeztük, hogy lehetséges-e ott a szülés. A válasz igen voltJ – nagy megkönnyebbülés -, csak minden vizsgálat után ki kell majd egyenlíteni a számlát. De legalább fogadtak!!!

 

Mint azóta kiderült, itt nem jellemző, hogy az emberek szakorvoshoz járnak (pl nőgyógyászhoz, gyerekorvoshoz), hanem mindenért a háziorvoshoz kell menni. A háziorvos végzi a nőknél a rákszűrést, a terhesgondozást, a babagondozást és gondolom még számtalan dolgot.

 

De térjünk vissza a történetünkhöz. Tehát a forgatókönyv szerint a GP-hez kellett volna járni havonta, és a kórházban lett volna egy-két vizsgálat egy nőgyógyásznál, majd a szülés szintén a kórházban. Ezt hívják „shared care”-nek, a helyiek körében is preferált módja a terhesgondozásnak, hiszen a 9 hónap alatt legalább ugyanahhoz a (házi)orvoshoz jársz. További alternatíva a privát orvos és kórház (ez az, ami nekünk nem jött össze), de biztosítás hiányában a végösszeg az egekbe szökhet (alapesetben 11-12ezer dollár, ami komplikáció esetén csak növekszik), és ennek a felét ha fizeti a biztosító. Vagy az állami kórház, amikor a terhesgondozás teljes egészét ők végzik. A havi rutinvizsgálatokat különböző szülésznők végzik, majd a szüléskor is egy éppen ügyeletes szülésznő asszisztál.

 

Nekem alapvetően tetszett a shared care, hiszen legalább ugyanahhoz az orvoshoz jársz és költség szempontból is baráti. Az első alkalommal, amikor a kórházba is el kellett menni, várakozás közben megkörnyékeztek és megkérdezték, nincs–e kedvem részt venni egy kutatásban, aminek keretében lehetséges, hogy egy szülésznő kísérné végig a terhességet, aki a szülésnél is jelen lesz (számomra ez a privát orvost helyettesítő megoldás lett volna, alacsonyabb árakkal az állami rendszerben). Persze azt nem tudták garantálni, hogy ebbe a csoportba kerülök-e vagy a kontrollcsoportba, amikor a teljes ellátást az állami kórház látja el GP nélkül. De a számítógép jól sorsolt és bekerültem a tesztcsoportba, rövid időn belül csörgött is a telefonom és furcsa (később kiderült skót!!!) akcentussal bemutatkozott a szülésznőm.  

 

Szóval hagytuk a shared care-t és innentől a hármas opció lépett életbe, amikor is mindenért a kórházba kellett járni. Azt hiszem nagyon szerencsések voltunk ezzel a kutatással. A szülésznőm (Kellie) nagyon profi volt, készséges, türelmes (így utólag) a butuska kérdéseimmel, és nem utolsósorban sosem kellett várni időpontok előtt. Emailben is mindig válaszolt, ha nem akartam zaklatni telefonon, mert nem volt olyan fontos. Eleinte aggasztott, hogy „jaj nincs orvosom”, amit otthon már megszoktam, de ilyen jólképzett szülésnő mellett szinte feleslegesnek is tűnik, ha komolyabb beavatkozásra nincsen szükség.

 

A 20. héttől kb. havonta találkoztunk, az utolsó hónapban meg kéthetente. A vizsgálatok során a pocakméret centivel történő mérésére, valamint vérnyomásmérésre került sor. Ezen kívül meg egy (!) darab kötelező ultrhahang van, a 20. héten, a 12.heti down kór szűrésre szolgáló ultrahangra is neked kell jelentkezni, ha szeretnéd. Szakorvos azt hiszem kétszer látott, úgy a 14. hét környékén, meg még egyszer a 30. héten. De ő is csak a pocakot mérte, egyéb vizsgálat alapesetben nincs. Volt cukorterhelés, meg a 36. héten kenetvétel, meg egy-kétszer vérvétel. Végefelé is csak kézzel nézték, hogy a baba feje beékelődött-e, és nincs CGT sem az utolsó hetekben, csak ha valaki túlhordja a babát.

 

A szülés itt picit másként zajlik, mint otthon. Amikor gondoltuk, hogy hamarosan itt az idő, már délután kezdtük hívogatni Kellie-t, és jelentettünk, hogy érzem magam. Ő beszélt velem, kérdezgetett és a harmadik hívásnál megadta az engedélyt, hogy indulhatunk a kórházba. (Itt nem lehet korán bemenni, mert hazaküldenek különben, ha adott esetben nem éri el a kismama a megfelelő paramétereket.) Mikor odaértünk, kiderült, hogy Kellie egy másik szülésnél asszisztál, így kaptunk egy másik „midwife”-ot, aki hajnalban volt velünk, délelőtt egy másikat, délután meg egy harmadikat...cserélődtek folyamatosan, de annyi kis előny volt ebben a hosszú vajúdásban, hogy mire a finish felé közelítettünk, a mi szülésznőnk visszajöhetett dolgozni és asszisztálhatott (mivel reggelre lejárt a műszakja, haza kellett mennie, nem maradhatott). Az ő szakértelme és odafigyelése mentett meg a császártól is, a korábbi szüléssznők kevésbé figyeltek rám. Orvos nem is volt jelen, néha néha benézett (és mi még mindig ott voltunk...), de magánál a születésnél nem volt ott. Csak egy óra múlva jött gratulálniJ. Szóval Kellie csak miattunk visszajött dolgozni, pedig szerintem nem is kellett volna neki...persze mindezt Húsvét előestéjén. Vasárnap is bejött hozzánk, csomót beszélgetett velünk, aztán pár nap múlva otthon is meglátogatott.

 

Nem tudom, hogy ez akkor is így lett volna, ha nem ebben a kutatásban veszünk részt, de rám nagyon pozítiv benyomást tett és ez persze az ausztrál egészségügyről alkotott véleményemet is alapvetően meghatározza. És ekkor még nem is írtam a kórház felszereltségéről: nincs vajúdó, csak szülőszoba van, saját fürdőszobával, óriási káddal, pici kanapéval, CDs magnóval és persze ággyal. Ezen kívül egy amolyan (profi) elsősegély sarok, a babának. Minden zsír újJ Utána pedig egyszemélyes „hotelkórterem”, persze együtt a babával.

 

Ez az állami szektor, akkor milyen lehet a privát? Meggyőződésem hogy nem lett volna nagy különbség, max az orvos sűrűbben rám nézett volna, és nem kellett volna hosszabban várni, egy-egy vizsgálat/konzultáció alkalmával (a szülés alatt az ember igen türelmetlenné tud válni...). Igen, talán ez volt az egyetlen, picit bosszantó tényező, amikor várni kellett rá, mert a szülésznőknek ki kellett kérni az orvos véleményét és nem cselekdhettek önállóan.  

 

Remélem aki kitartott:) és végigolvasta ezt a kis szösszenetet, az kapott egy kis ízelítőt arról, hogyan is mennek itt a dolgok. Van még hová fejlődni otthon, de azt hiszem, ezzel nem mondok sok újat:)